A természetvédők már régóta kongatják a vészharangot a japán óriáskeserűfű kapcsán: évről évre hatalmas értékvesztésnek vagyunk szemtanúi. Kevesen ismerik és még kevesebben tudják, hogy hogyan kell tőle megszabadulni. A felismerés nem okoz nagy nehézséget, ám a kiirtása annál inkább. No, de miért is kell irtani?
Mert az egész Kárpát-medencére, sőt, Európára kiterjedő súlyos fertőzést okozott, és olyan iramban képes elszaporodni, hogy minden más növényt elpusztít, ami az útjába kerül. Legfőképpen az őshonos növényzet látja kárát, mely nem tudja felvenni a versenyt agresszív terjedésével. Ezeket a messzi tájakról érkező, roppant gyorsan elterjedő idegenhonos fajokat inváziós, azaz invazív fajoknak, ill. özönnövényeknek nevezzük. Képesek megváltoztatni az adott ökoszisztéma szerkezetét, teljesen kiszipolyozzák a talaj tápanyagkészletét és akár az összes többi fajt is kiszoríthatják az adott területről, így a biológiai sokféleség egyetlen növényi fajra redukálódik.
A nevéből is látszik, a Távol-Keletről, Ázsiából érkezett, vélhetően a 19. században egy lelkes kertbarát hozhatta magával – szándékosan. Ha a növény a kertben maradt volna, akkor most nem beszélnénk japán óriáskeserűfű-veszedelemről, ám olyan jó feltételeket talált itt, az új hazájában, hogy egy egyszerű kerítés nem tudott neki határt szabni. Mint ahogyan az lenni szokott az invazív fajokkal: a kártevőik, kórokozóik nem érkeztek velük, azok az óhazában maradtak, és a gyűjtögető illető nyilvánvalóan kiválasztotta a legszebb és legegészségesebb példányt, és azt hozta magával.
A keserűfüvek (Polygonaceae) népes családjába főként lágyszárú növények tartoznak, mint például a sóska vagy a gyomnövényként ismert apró szulák, de a népszerű reformélelmiszer, a hajdina is e család tagja. Némely fajok képesek egymás között kereszteződni, így jött létre a hazánkat is ellepő cseh óriáskeserűfű (Fallopia x bohemica), a japán óriáskeserűfű (Fallopia japonica vagy korábban Reynoutria japonica) és a szahalini óriáskeserűfű (Fallopia sachaliensis) hibridjeként. Ezért van némi bizonytalanság a nevezéktan terén, vannak, akik csak óriáskeserűfűként, ártéri keserűfűként vagy japán keserűfűként emlegetik a gigászi gyomnövényt.
A „hagyományos” füvekre viszont egyáltalán nem hasonlít. Angolul japanese knotweed.
De nem is az elnevezése a legfőbb gond, hanem a pusztítás, ami utána marad: nemzeti parkok vívják vele szélmalomharcukat, mert egyszerűen megfojtja az eredeti flórát, feléli őshonos növényeink elől a helyet és a tápanyagokat, valamint tartalmaz egy olyan vegyületet, amely meggátolja más növények csírázását a környezetében. Ezt nevezzük allelopátiás hatásnak, ami oda vezet, hogy nem lesz a környezetében vetélytársa, aki kordában tartsa. Erősebb, mint azt el lehet képzelni: képes a könnyűszerkezetes házak alapját tönkretenni, épületek, utak réseiben kihajtani, a rendelkezésére álló teret maximálisan kihasználja, és a legsanyarúbb környezetben még magot is terem, de főként gyöktörzsének hajtásaival kúszik a talajszint alatt a szélrózsa minden irányába. Angliában, ahol szintén hatalmas méreteket öltött a terjeszkedése, már értékcsökkentnek számítanak azok a telkek, ahol a növény felbukkant, illetve a földtulajdonosokat irtására kötelezik.
Alapvetően a vizes élőhelyeket kedveli, ezért főként a Dunántúlon és az Északi-középhegységben terjedt el, de szinte mindenfelé találkozhatunk vele. (A Mediterráneumot kivéve Európa minden országában jelen van.) A hazai flóra legnagyobb lágyszárú növénye: termete robusztus, 2-3 méter magas, cserjéhez, bokorhoz hasonlító habitusú. Fásodó gyöktörzsrendszerével gyakorlatilag korlátlanul képes terjedni széltében. Tavasszal az áttelelő rizómákból hajt ki és gyorsan növekszik. A hajtások sűrűek, hamarosan elágaznak és fásodásnak indulnak. Nagy leveleik oválisak, tenyérnyi nagyságúak. Fehér apró virágaik jellegtelenek, júliustól szeptemberig tart a virágzás. Vastag szárai üregesek, felállóak és meglehetősen erősek.
Legjellemzőbb tulajdonsága azonban láthatatlan: szívósságban, tűrőképességben verhetetlen. Ezért a legjobb védekezés ellene a megelőzés. Ha észrevettük a megtelepedését, azonnal ássuk ki és dobjuk a szemétbe! Komposztra dobni az egyik legnagyobb hiba, hiszen rizómájáról, gyökérzetéből nagy eséllyel kihajthat, így akaratunk ellenére egy újabb élőhellyel ajándékozzuk meg a keserűfüvet. Nagyobb területen kétheti kaszálással védekeznek ellene, és az eljárás akkor lesz sikeres, ha legalább pár évig kaszáljuk! Ekkorra kimerülnek a rizómák fotoszintetizáló felület híján és végleg elpusztul a növény.
Angliában legeltetéssel is próbálkoznak visszaszorítani de a siker nem garantált. Csakúgy, mint a talajcsere sem, hiszen ekkor is fennáll egy újabb lehetőség a szaporodásra, mivel gyökérzete 2-3 méter mélyre is lehatol és a legkisebb gyökérmaradványból szintén kihajthat. A vegyszeres növényvédelem glifozát alapú szerekkel történik – amíg be nem tiltják ezt a fajta mérget, hiszen nem csak az óriás keserűfüvet, hanem minden más, a vegyszerrel érintkező növényt is elpusztít.
A japánkeserűfű értékeit csak hazájában használják ki, ahol fiatal hajtásait rebarbarára hasonlító íze miatt gyűjtik, és gyógynövényként is alkalmazzák számos egészségügyi problémára.
Kertbarátok, természetbarátok, járjunk nyitott szemmel és figyeljünk környezetünkre, mert nagy munka és még nagyobb veszteség ér minket, ha hagyjuk eluralkodni ezt a hívatlan imposztort!
